Felnőtt gyerekeimet várom.

Kora délelőtt kezdem az előkészületeket a vasárnapi ebédhez, illetve már a bevásárlással elkezdődik. Ahogy válogatok a zöldségesnél. Szép legyen a zöldség, friss. Úgy szeretik.

Majd a hentesnél. Csirkét veszek, azt szeretik a legjobban. Talán egészségesebb. Valami vegetáriánus is lesz, mostanában mintha erre is hajlanának kicsit.

Általam.

Ma már élik az önálló felnőtt életüket, de tudom, hogy még most is figyelnek rám, hogy én mit csinálok. Semmit nem csökkent a felelősségérzetem azóta mióta megszülettek. Tudom, hogy fontos nekik az, hogy mit gondolok a világról, és hogy én hogy élek.  A szülő élete mindig valamilyen példa. Szeretném, hogy az enyém jó példa legyen.

Egy órakor kész étel, és terített asztal várja őket.

Ahogy belépnek, fürkészem az arcukat. Egyiküknél kis feszültséget érzek.  Mi történhetett? Vajon elmondja? Nem kérdezek semmit. Várok.

Kanalazza a forró levest.  Látom, ízlik. Megnyugszik tőle. Otthon-ízű a leves. Anya-ízű. Bizalom-ízű.

A beszélgetés az asztalnál általános dolgokról folyik, sport, munka. Nevetgélünk, adomázunk. Egyre felszabadultabban.

Majd jóllakva végignyúlik mindenki a nappaliban a kanapékon. Kinek hová jut hely.

Látom, fáradtak. Csak nézem őket. Gyönyörködöm. Ugyanúgy ahogyan először megláttam őket, amikor megérkeztek erre a csodálatos világra.

Több mint harminc év telt el azóta. Tudom, hogy csak két-három óra az, amit ilyenkor itt töltenek, mert annyi minden van – szokták mondani.  Járják a saját útjukat, a saját döntéseik szerint. És ez így van jól.

De most megálltak megpihenni nálam.  

Aztán előkerülnek a gondok, problémák. Innen is onnan is.  Látom, hogy ma csak azt szeretné, hogy hallgassam meg.  Ahogyan mindig is tettem. Nem osztom kéretlenül a jó tanácsokat, csak vele vagyok. Csak hogy lássa, tudja, érezze, hogy itt, bármi is történt, nyugalomra talál. Ez az az hely, ahol önmaga lehet, ahol pont úgy jó, ahogyan van, mint akkor, amikor először a karomba vettem.

Pont őt vártam, pont akkor, pont olyannak.

A vasárnap délutáni pillanat, amit magamhoz ölelek, mint őket, amikor vigaszra vágytak. Ezek azok a pillanatok, amelyek örökre az enyémek maradnak.

Mélylevegőt veszek. Beszívom a pillanat varázsát, mélyen a lelkem legmélyére. Tudom, hogy a hétköznapokban onnan bármikor elővehetem ezt a melegséget, amit most érzek.

Lassan harmincöt éve.

Amennyiben tetszett az írás, megköszönöm, ha megosztod, hiszen lehet, hogy valaki épp ebben a pillanatban vár erre az információra.

Minden hozzászólást szívesen fogadok.