Azon gondolkodom, hogy miért is érzem féligazságnak a következő pozitív gondolatokat: Csak azokra az emberekre figyelj, akik igazán szeretnek, akik inspirálnak, bátorítanak és boldoggá tesznek téged. A többieket felejtsd el!

Igen, ezek mind-mind kellenek! De!

Egy a baj, hogy ez nem előre vivő, ebből előbb-utóbb „állóvíz” lesz. Ráadásul a történelemből jól ismert személyi kultuszhoz vezethet. Ha eltűnik a kontroll.

Először is nem szerethet mindenki. Akik úgymond nem szeretnek, sok esetben a legjobb tanító mestereim. Ugyanúgy figyelek rájuk is, mint azokra, akik minden lépésemet „imádják”. Nem csak arra figyelmeztetnek, hogy rajtam sem minden „fullextrás”, hanem azt is engedi meglátni, hogy NEKI hol van szüksége segítségre. Mert ahol engem bírál, ott pont ő akar letolni valamit magáról. Tehát segítségre szorul.

Másodszor, elég bajban lennék, ha mástól függene a boldogságom, ha másra tenném azt az iszonyú terhet, hogy tegyen engem boldoggá.

Boldoggá csak én tehetem magam. Boldog lehetek valaki mellett, és ugyanott lehetek nagyon boldogtalan is. Miért? Mert a boldogság mindenkiből magából fakad, és hogy ki mit ért boldogság alatt, az mindenkinél más.

Egy biztos. Amíg ezt valakitől, valamitől várjuk el, addig kiszolgáltatott helyzetben leszünk, ami egyfajta rabság. Akkor hogyan lehetnénk boldogok? Hiszen folyamatosan retteghetünk attól, hogy mi lesz akkor, ha boldogságunk forrása megszűnik, hogy a valaki, vagy a valami ezt nem adja meg nekem.

Nem! A boldogság forrása én magam kell hogy legyek.
És minden emberhez, akit a jó sorsom elém vezet, - akkor is, ha azt gondolom, hogy nem szeret, hogy visszahúz, hogy irigy vagy egyéb „negatív” érzéseket táplál irántam – tisztelettel, és a tőlem telhető legteljesebb elfogadással forduljak.

Mert ez a valódi tanulás!

Amennyiben tetszett az írás, megköszönöm ha megosztod, hiszen lehet, hogy valaki épp ebben a pillanatban vár erre az információra.

Minden hozzászólást szívesen fogadok.

Életem első bejglije!

Na és? - Kérdezhetnéd. - Elég gáz hogy "élemedett" korú létedre most jutsz el idáig. Mi tartott ilyen sokáig?
Megválaszolom.

A FŐ ajándék

Advent második vasárnapja közeleg.
Bárkivel találkozom, szóba kerül a karácsony, és bizony senkivel sem beszéltem úgy erről a csodálatos ünnepről, hogy ellágyuló mosolyt láttam volna az arcán. Még a legkiegyensúlyozottabbnak ismert barátnőm is égre emelt tekintettel, sóhajtva, enyhe félelemmel a hangjában mesélte: Már megvettem pár apróságot mindenkinek, de a fő ajándékok még hátra vannak.
- Hogyhogy fő ajándék? – csodálkoztam el. – Milyen fő ajándék?
- Tudod – kezdte el magyarázni – már évek óta úgy csinálom, hogy mindenki kap egy értékesebb ajándékot. Az idén például a férjem kap egy E-könyv olvasót, a fiam egy új okos telefont. A lányom tudom, hogy szeretne egy professzionális sminkkészletet. Ne tudd meg mennyibe kerül! A szüleimnek egy grillezős mikrót veszek.
- Atyavilág! – kaptam fel a fejem – Ez egy vagyon! Nem tudtam, hogy ilyen „vastag” vagy!
- Ne is mond! – legyintett – Egész évben szinte semmit nem költöttem magamra, erre spóroltam. Ha nem kapok el valami jó kis akciót, akkor a januári kosztpénz is bánni fogja.

Nem megy ki a fejemből ez a párbeszéd. Hát mit művelünk mi? Mi történt velünk, hogy ennyire a tárgyak bűvöletében élünk?
A karácsony a SZERETET ünnepe. Ez így nagyon „elcsépeltnek” tűnhet, mert valóban kiüresedett ez a szavunk is, mint olyan sok más. És ezt az ürességet mi tárgyakkal akarjuk kitölteni? Persze, örülünk ezeknek az eszközöknek, ha megengedhetjük magunknak, mert megkönnyíti az életünket.
De, hogy FŐ ajándék??!!!!
Hiszen, amit mindenki valóban szeretne – nem csak karácsonykor – az a feltétel nélküli, elfogadó szeretet. Hogy érezzük: szeretlek, úgy ahogy vagy, olyannak amilyen vagy, pont téged!

A szüleimet akkor is, ha gyakran morgolódnak, kritizálnak, igazgatnak, és szinte egyáltalán nem dicsérnek meg sohasem. Meglátom ebben is a féltő, óvó szeretetet, ugyanazt, amivel az első lépéseimet kísérték.
A páromat akkor is, ha mogorván jön haza a munkahelyéről, nem hajtja le a WC tetőt, néha elkívánkozik a haverjaival, és elfelejti a házassági évfordulónkat.
A gyerekemet akkor is, ha képtelen rá, hogy a szennyes tartóba tegye a zokniját, időnként rossz jegyet hoz, „világfájdalmában” bezárkózik a szobájába, és nem köszön a szomszédnak.
És magamat, még akkor is, ha néha pocsék háziasszony vagyok, túlérzékeny, és türelmetlen a családommal.
Mi mindannyian valójában egyetlen dolgot szeretnénk: hogy pontosan úgy szeressenek minket, ahogy vagyunk, amilyenek, vagyunk, feltétel nélkül, teljes elfogadással. És ezt időnként ki is mondanák nekünk. Kívánom mindenkinek, hogy ezek a mondatok az idén a „karácsonyfa alatt” legyenek

Mi lenne, ha az idén ez lenne a FŐ ajándék?

Azon gondolkodom, hogy miért tudnak emberek évekig rossz kapcsolatban élni?
Tudom, hogy már jön is a „klasszikus” válasz, hogy még mindig jobb, mint egyedül.
Hát, NEM!
Amennyiben egy kapcsolat nem emel, nem a legjobbat hozza ki belőlem, nem ad szárnyakat, akkor ott nincs helyem. Ahol nem a feltétlen bizalom, és a szabadság érzése az alap érzés, ott nem maradhatok!
De, várjunk csak!
Ezt nem egy kapcsolattól kell elvárnom! Másképpen szólva, nem tehetek ekkora terhet egy kapcsolatra. Ezt magamnak kell megteremtenem! Senki nem adhat nekem valódi szabadságot, azt magamban kell keresnem.
És, akkor már meg is van a válasz a kérdésre.
Egy „rossz” kapcsolatban, ráfoghatom valakire, hogy miatta vagyok sikertelen, miatta rekedt meg az életem, ő köt gúzsba. Hiszen mennék én, de vagdossa a szárnyaimat. Miatta ilyen alacsony az önértékelésem, neki köszönhetem életem nehézségeinek nagy részét. Tőle függ a boldogulásom, és sértettnek, csalódottnak, becsapottnak érzem magam, mert a másik fél nem úgy viselkedik, ahogyan szerintem kellene. Nem tehetek róla.
De igen!
Mert a lelkünk legmélyén tudjuk, szabadon élni, döntéseket hozni nagy felelősség! Abban az esetben vállalni kell a gondolataink, a szavaink, a tetteink következményeit. Nincs mese. Egy „rossz” kapcsolatért két ember felelős.
Ha jó kapcsolatban akarok élni valakivel, először magammal kell jó kapcsolatba keverednem. Be kell fejeznem a játszmázást, és felvállalni, nyíltan kifejezni a szükségleteimet. Nem háríthatom többé a felelősséget senkire.
Persze, ez sok esetben nem olyan egyszerű.
Valamennyi ember a fejlődés négy fázisán megy keresztül: a szimbiózis, az eltávolodás, a függetlenség és a szabad együttműködés fázisán. Mindegyik fázishoz tartoznak speciális fejlődési feladatok, melyeket sikeresen teljesíteni kell a következő lépcsőfokra lépéshez. Életünk korai szakasziban (magzatkor, csecsemőkor) ha az első két fázist nem jól éljük meg, ez a további két szakaszra is kihatással lesz.
Akkor az ideális párkapcsolat nem tud létrejönni, mert az ÉN és a TE nem hozza létre a MI csodálatos és új, magasabb minőséget képviselő állapotát.
Mit tehetünk?
Amennyiben úgy érezzük, hogy baj van a kapcsolatunkkal, kérjünk segítséget, és tárjuk fel életünk korai szakaszának traumáit. Szerezzük vissza önbecsülésünket, aktivitásunkat, szabadságunkat. A folyamat, amelyet be kell járni, nem könnyű, és nem is feltétlenül gyors, de az is igaz, hogy ha elindulunk ezen az úton, lehet, hogy azonnali fejlődést tapasztalhatunk majd a kapcsolatainkban.
Tegyünk meg ezt magunkért, és a másikért!

Amennyiben tetszett az írás, megköszönöm ha megosztod, hiszen lehet, hogy valaki épp ebben a pillanatban vár erre az információra.

Minden hozzászólást szívesen fogadok.

Kedves Barátaim, Ismerőseim!

Az év-vége az összegzések ideje. Sokan ezt az év utolsó napjára teszik, de nálam évek óta az ünnepi ráhangolódást jelenti, a karácsonyi készülődés része.
Hogy miért?
Mert ilyenkor, a téli napforduló idején, az egyre hosszabbodó éjszakák, a sötétség, a visszahúzódás után megszületik a FÉNY.
Holnaptól, igaz hogy még észrevétlenül, de hosszabbodnak a nappalok. Újra itt a világosság, a remény, a lehetőség.
Ilyenkor azt érzem, valóban csoda történik.
Jobban hallom a belső énem, a lelkem hangját, ami összegzésre késztet. Lehet, hogy év közben sok mindent elhibáztam. Túlságosan ragaszkodtam, akartam valamit, ami még nem lehetett az enyém. Miért nem sikerül?- tettem fel ezerszer a kérdést.
Ha most, ebben az újjászülető fény sugarában tekintek rá, megértem.
Nem voltam még készen rá.
Igen, ilyenkor megérzem azt, hogy egy nálam sokkal hatalmasabb erő jobban tudja, hogy nekem mire van szükségem. Hogy sokszor nem az a csoda, ha megtörténik valami, ha megkapok valamit, hanem az, ha nem!
Most, ebben a kegyelmi állapotban, az újjászülető fény világosságánál már látom, hogy éppen így volt jó minden, ahogyan történt. És ezért végtelen hálát érzek.
Ebben a megértésben letörölhetem a homlokomról az elmúlt év izzadságcseppjeit. Ha már most, csendben, félrehúzódva megengedem magamnak, hogy figyeljek a belső énem puha suttogására, ami elhozza a valódi megértést, akkor igazi adventi állapotot élhetek át. Elcsendesedhetek, és majd tiszta lélekkel állhatok a feldíszített karácsonyfa elé, várva az újabb csodát. Azzal a reménnyel, hogy ez minden évben így lesz, hiszen minden évben megszületik a FÉNY, ami nem más, mint a SZERETET.
Megérthetem, hogy a valódi utam a szeretet útja, az, ahol megvalósíthatom a vágyaimat. Pont ott, pont akkor, amikor arra készen állok
.
Kívánok mindenkinek, elcsendesedést, megértést, reményt, áldott, boldog Karácsonyt, és sikerekben gazdag, jó egészségben bővelkedő Újévet.