Azon gondolkodom, hogy miért is érzem féligazságnak a következő pozitív gondolatokat: Csak azokra az emberekre figyelj, akik igazán szeretnek, akik inspirálnak, bátorítanak és boldoggá tesznek téged. A többieket felejtsd el!

Igen, ezek mind-mind kellenek! De!

Egy a baj, hogy ez nem előre vivő, ebből előbb-utóbb „állóvíz” lesz. Ráadásul a történelemből jól ismert személyi kultuszhoz vezethet. Ha eltűnik a kontroll.

Először is nem szerethet mindenki. Akik úgymond nem szeretnek, sok esetben a legjobb tanító mestereim. Ugyanúgy figyelek rájuk is, mint azokra, akik minden lépésemet „imádják”. Nem csak arra figyelmeztetnek, hogy rajtam sem minden „fullextrás”, hanem azt is engedi meglátni, hogy NEKI hol van szüksége segítségre. Mert ahol engem bírál, ott pont ő akar letolni valamit magáról. Tehát segítségre szorul.

Másodszor, elég bajban lennék, ha mástól függene a boldogságom, ha másra tenném azt az iszonyú terhet, hogy tegyen engem boldoggá.

Boldoggá csak én tehetem magam. Boldog lehetek valaki mellett, és ugyanott lehetek nagyon boldogtalan is. Miért? Mert a boldogság mindenkiből magából fakad, és hogy ki mit ért boldogság alatt, az mindenkinél más.

Egy biztos. Amíg ezt valakitől, valamitől várjuk el, addig kiszolgáltatott helyzetben leszünk, ami egyfajta rabság. Akkor hogyan lehetnénk boldogok? Hiszen folyamatosan retteghetünk attól, hogy mi lesz akkor, ha boldogságunk forrása megszűnik, hogy a valaki, vagy a valami ezt nem adja meg nekem.

Nem! A boldogság forrása én magam kell hogy legyek.
És minden emberhez, akit a jó sorsom elém vezet, - akkor is, ha azt gondolom, hogy nem szeret, hogy visszahúz, hogy irigy vagy egyéb „negatív” érzéseket táplál irántam – tisztelettel, és a tőlem telhető legteljesebb elfogadással forduljak.

Mert ez a valódi tanulás!

Amennyiben tetszett az írás, megköszönöm ha megosztod, hiszen lehet, hogy valaki épp ebben a pillanatban vár erre az információra.

Minden hozzászólást szívesen fogadok.