Kérdés: Több ilyen-olyan tanfolyamon részt vettem, elolvastam rengeteg fejlesztő sikerkönyvet, és még sem működik az életem. Vagy: Egy adott témára több oldást is kaptam, segítőként elvégeztem a 10. tanfolyamot is, miközben szintén sok oldást kaptam. Mégis időről időre azt érzem, hogy visszatérnek a problémák nem pont, úgy de pepitában mindenképp! Miért van ez?

            Azt ígértem, hogy röviden válaszolok a kérdésekre, de erről például 2 napig lehetne beszélni, így nézzétek el nekem, hogy a teljesség igénye nélkül mondom el azt, ami most erről eszembe jut.

            Az, hogy egy ügy, egy probléma, egy blokk feloldódjon, megoldódjon, azaz, létrejöjjön egy változás, sok feltételnek egyszerre kell teljesülnie.

            Ha egy ügyre kaptál már oldásokat, az egészen biztos, hogy elmozdított valamilyen irányba. A kérdés az, hogy azaz irány, amerre az önvalód mozdult, tetszik-e az elmédnek, illetve, hajlandó vagy-e meglátni és elfogadni a legapróbb változást is.  Mert bizony a változás lehetősége félelemmel töltheti el az elmét.

            Gyakran mondjuk, hogy vágyunk a változásra, mert az adott helyzet már elviselhetetlennek tűnik, de abban a pillanatban, hogy meg kellene tenni valamit a változás érdekében, már el is illant a bátorságunk, mondván, hogy mi lesz, ha még rosszabb lesz. Így aztán évtizedekig benne lehet lenni úgy egy helyzetben, amiből, már az első 10 percben ki kellett volna lépnünk, legyen az egy párkapcsolat, vagy munkahely. Ez legalább van, mondjuk, olyan amilyen, de van, és nem lépünk, mert bizony némely elme reszket a legkisebb változástól is. Na, de ha tisztában vagyunk azzal, hogy nem az elménk vagyunk, ha tudjuk azt, hogy mi használjuk az elménket arra, hogy menedzselje, működtesse a pl. a testünket, és nem engedjük, hogy Ő használjon minket, akkor fordul a kocka. De ez egy másik kérdést vet fel, amibe most nem mennék bele.

            Mi a menete annak, hogy ez a változás létrejöjjön? Először is tudnunk kell, hogy mi a valódi OK. Mert ha ez meg van, akkor tudjuk megtalálni a valódi megoldást, ami mindenesetben az, hogy nekünk mit kell tenni magunkért az adott ügyben. Eddig általában el is jutunk, bármilyen módszert is választunk.

És itt jönnek a bajok.

            Megtehetem én ezt magamért? Mert másokért tenni, az rendben van, ez jóleső érzéssel tölt el, mert amikor ezt tettem, akkor elfogadtak, elismertek, szerettek, fontos voltam. Ezeket a visszajelzéseket kaptam. Ezt imádja az elme, és én is biztonságban érzem magam ezektől a visszajelzésektől.

            De mit kaptam akkor, amikor magamért tettem valamit? Hát nem ezeket. Így aztán nem is nagyon tettem meg magamért soha azt, amit szerettem volna, csak úgy szőrmentén, ahogy az öregek mondták. És ha néha mégis tettem valamit magamért, akkor önzőnek tituláltak, és bűntudatom keletkezett, akkor máris bekapcsolt az a félelem, hogy akkor nem lesz senki, aki visszaigazolja, hogy jó vagyok, és szerethető, akkor elvész minden, ami eddig volt.

            Mert, ha csak én mondom magamnak, hogy jó vagyok és szerethető, az nem elég. Mondja a világ is. Ha csak én mondom, az nem számít. Hát ki vagyok én, hogy megengedhetem magamnak azt, hogy magamért tegyek? Hogy néz az ki, hogy szeretem és tisztelem magam annyira, hogy megadom magamnak azt, amire valóban vágyom? Azt, amit eddig a külvilágból koldultam össze, az elismerést, a megértést, az elfogadást. Hát ki tiltja meg, hogy mindezt megadjam saját magamnak? Bűntudat nélkül! Megmondom: SENKI!

            Viszont akkor megszűnik a kivetítés. Megszűnik a másra mutogatás, és belép helyette a felelősség vállalás. Hogy felelős vagyok az életemért, én és csakis én. Hogy döntök! Ahogy abban a pillanatban dönteni tudok, és ha ez mégsem jó, akkor nem hárítom másra a felelősséget, hanem hozok egy újabb döntést.

            Abban a pillanatban, amikor kiengedtem a kezemből a döntés jogát, és felelősségét, máris borítékoltam magamnak a csalódást lehetőségét is.

            Hiszen az a legnagyobb illúzió, hogy más jobban tudja, hogy nekem mire van szükségem. Nem! Azt én tudom a legjobban.

            A sok tanfolyam, meg fejlesztőkönyv csak arra lehet jó, hogy megmutasson sok más lehetséges nézőpontot, hogy egyáltalán lássuk, hogy mi minden lehetséges még azon kívül, ami a mi elménkben van.

            És, ha bármelyiket is lemásolod, az még nem lesz a tiéd! Nézd meg a saját nézőpontodat, és változtasd meg ott, ahol kell, és annyira amennyire kell. Tedd oda a fókuszodat, fordíts oda a fókuszodat, ahol már van valami pozitív változás, tegyél oda energiát, és semmiképp sem oda, ahol még hiányt érzel.

            Ha egy témára már kaptál oldást, akkor bármilyen csekélynek is tűnik a pozitív változás, fókuszálj arra, és tedd fel a kérdést gyakran magadnak, hogy hogyan kaphatnék ebből még többet? És tudd, hogyha hálás vagy azért, ami már van, akkor megérdemled a többet. Azt mondja az írás: Akinek van, annak adatik, és akinek nincs, attól elvétetik. És ami van vagy nincs az nem más, mit a hála. A hála a legnagyobb teremtő erő. És nem csak azért, ami már van, de előre hálát érezni azért, ami még lehetséges.

            Mi más gyönyörűség lehetséges még az életemben?

És ha ez a megértés megszületik bennünk, akkor megnyugszunk. Eltűnik a bűntudat, és a megengedés a befogadás állapotában leszünk. Akkor tudjuk azt, hogy a mindent megtettünk a világért, az emberiségért, önmagunkért csak azzal, hogy vagyunk.

            Tudd, hogy magad vagy a csoda, csak azért, mert létezel. Ez a változás kulcsa J

 Amennyiben érdekesnek találtad a cikket, örülnék, ha megosztanád J

Várom a TE kérdésedet……

Csengeri Zsuzsa