Egyre többen panaszkodnak, hogy hiába szeretnek, a vége mindig csalódás. Nem is érdemes szeretni senkit sem. Minek? Azért, hogy a végén le kelljen nyelni a csalódás keserű piruláit?

Én ezt egy kicsit másképpen látom.

Valójában soha sem az emberekben csalódsz, hanem az elvárásaidban.

Hát, ne legyenek elvárásaim? – kapod fel a fejedet.

Bármilyen nehéz is ezt kimondani, megélni: ne!

Az elvárások teszik tönkre a kapcsolatokat, beleértve a saját magunkkal való kapcsolatot is. És főleg azt. Ha saját magunkkal nem jó, nem szeretetteljes a kapcsolatunk, akkor mással sem lesz az. A magunkkal szembeni elvárás sok esetben teljesen irreális, mert még magunkkal cipeljük a szüleink által ránk pakolt elvárások súlyos hátizsákját.

Milyen jó is lenne letenni!

A napokban fiatal barátnőm csillogó szemekkel mesélte, hogy kibontakozóban van egy új kapcsolata, és úgy érzi, hogy nagyon szereti a férfit.

- Miért szereted? – kérdeztem.

- Nem tudom megmondani – felelte tűnődve, és figyelte a reakciómat, hogy talán butának tartom miatta.

Nem tartom annak, sőt! Pontosan ebből a válaszból éreztem meg azt, hogy ez a szeretet a szívéből jön, és nem az elméjéből. Ez a valódi szeretet. A szívnek nincsenek elvárásai. A szív szeretetének nincs „értelme”, nincs „oka”. Az elme akar értelmet, okot, keresni, és felállítani elvárásokat. De ez nem szeretet. Ez maximum üzlet. Hogy miért?

Fiatal férfi kliensem panaszolja, hogy nem tud kialakítani egy hosszabb párkapcsolatot, mert egy lány sem felel meg az elvárásainak.

- Milyen elvárásoknak? – kérdezem.

- Ó, hát legyen házias, jó az ágyban, szeresse a gyerekeket – sorolja rögtön.

- Ezt nem egy szerelem adhatja meg neked – mondom – hanem egy bejárónő, egy kurtizán, egy óvónő. Ezt meg lehet vásárolni. Egyet nem lehet megvásárolni. Azt az érzést, ami a szívedből jön. Ha valódi szerelemmel, szeretettel tudsz odafordulni egy lányhoz, akkor ő nagyon is szívesen teszi meg az előbb felsoroltakat, úgy ahogy tudja. Elvárások nélkül. És neked pontosan jó lesz úgy, ahogy ezeket meg tudja oldani, mert nem az elméddel, az elvárásaiddal kapcsolódsz hozzá, hanem a szíveddel, ahol a valódi szeretet lakik. Ámbár, ez a szeretet vagy jön, vagy nem. Erőltetni nem lehet. Erőltetni, csak az elvárásokat lehet.

És ha csalódom, akkor kiben is, miben is csalódom?

Az elvárásaimban, főleg azokban, ami a saját hátizsákomban cipelek, tehát magamban.

Ezért fáj annyira.

Tehát tegyük le a hátunkról a nehéz, elvárásokkal teli hátizsákot, és ne cipeljük tovább. És engedjük meg a többieknek is, hogy letegyék a sajátjukat.

Mennyivel könnyebb lenne az életünk!

Amennyiben tetszett az írás, megköszönöm, ha megosztod, hiszen lehet, hogy valaki épp ebben a pillanatban vár erre az információra.

Minden hozzászólást szívesen fogadok.

Felnőtt gyerekeimet várom.

Kora délelőtt kezdem az előkészületeket a vasárnapi ebédhez, illetve már a bevásárlással elkezdődik. Ahogy válogatok a zöldségesnél. Szép legyen a zöldség, friss. Úgy szeretik.

Majd a hentesnél. Csirkét veszek, azt szeretik a legjobban. Talán egészségesebb. Valami vegetáriánus is lesz, mostanában mintha erre is hajlanának kicsit.

Általam.

Ma már élik az önálló felnőtt életüket, de tudom, hogy még most is figyelnek rám, hogy én mit csinálok. Semmit nem csökkent a felelősségérzetem azóta mióta megszülettek. Tudom, hogy fontos nekik az, hogy mit gondolok a világról, és hogy én hogy élek.  A szülő élete mindig valamilyen példa. Szeretném, hogy az enyém jó példa legyen.

Egy órakor kész étel, és terített asztal várja őket.

Ahogy belépnek, fürkészem az arcukat. Egyiküknél kis feszültséget érzek.  Mi történhetett? Vajon elmondja? Nem kérdezek semmit. Várok.

Kanalazza a forró levest.  Látom, ízlik. Megnyugszik tőle. Otthon-ízű a leves. Anya-ízű. Bizalom-ízű.

A beszélgetés az asztalnál általános dolgokról folyik, sport, munka. Nevetgélünk, adomázunk. Egyre felszabadultabban.

Majd jóllakva végignyúlik mindenki a nappaliban a kanapékon. Kinek hová jut hely.

Látom, fáradtak. Csak nézem őket. Gyönyörködöm. Ugyanúgy ahogyan először megláttam őket, amikor megérkeztek erre a csodálatos világra.

Több mint harminc év telt el azóta. Tudom, hogy csak két-három óra az, amit ilyenkor itt töltenek, mert annyi minden van – szokták mondani.  Járják a saját útjukat, a saját döntéseik szerint. És ez így van jól.

De most megálltak megpihenni nálam.  

Aztán előkerülnek a gondok, problémák. Innen is onnan is.  Látom, hogy ma csak azt szeretné, hogy hallgassam meg.  Ahogyan mindig is tettem. Nem osztom kéretlenül a jó tanácsokat, csak vele vagyok. Csak hogy lássa, tudja, érezze, hogy itt, bármi is történt, nyugalomra talál. Ez az az hely, ahol önmaga lehet, ahol pont úgy jó, ahogyan van, mint akkor, amikor először a karomba vettem.

Pont őt vártam, pont akkor, pont olyannak.

A vasárnap délutáni pillanat, amit magamhoz ölelek, mint őket, amikor vigaszra vágytak. Ezek azok a pillanatok, amelyek örökre az enyémek maradnak.

Mélylevegőt veszek. Beszívom a pillanat varázsát, mélyen a lelkem legmélyére. Tudom, hogy a hétköznapokban onnan bármikor elővehetem ezt a melegséget, amit most érzek.

Lassan harmincöt éve.

Amennyiben tetszett az írás, megköszönöm, ha megosztod, hiszen lehet, hogy valaki épp ebben a pillanatban vár erre az információra.

Minden hozzászólást szívesen fogadok.

A „kezelhetetlen” gyermek.

Az utóbbi pár hónapban egyre több szülő jelentkezik be hozzám, aki úgymond „nem bír” a gyerekével. A gyermek olyan dolgokat „produkál” amit a szülő nehezen visel, legyen az viselkedési, tanulási probléma, vagy éppen azért, mert a gyerek valamilyen fizikai tünetet mutat, amiből nem, vagy csak nagyon nehezen tud kilábalni.

 Amikor erről beszélgetek a szülővel minden esetben elhangzik ez a mondat: A mai gyerekek annyira mások! Ez így van. Ezek a gyerekek nem fogadják el a kérdéseikre múlt hagyományos válaszait. Nem lehet őket belepasszírozni a régi rendszerbe, hiszen egyediségük ezt nem teszik lehetővé. A régi nevelési szemléletű szülők gyakran mondanak ilyesmiket: „Márpedig ezt fogod csinálni, mert én vagyok az anyád/apád!” vagy „Ezt fogod tenni, mert mindenki ezt teszi.” A régi szemlélet, főleg hatalmon, és félelmen alapult, pedig ehelyett a helyes nevelési szemlélet a bizalmon és a szereteten alapul.

 A "normális" gyerekek inkább lenyelik a megaláztatásokat, elfogadják alárendelt helyzetüket és engednek akkor is, ha igazságtalanul bánnak velük. A mai gyerekek legtöbbje ezzel szemben radikálisabban reagálnak: ha leereszkedően bánnak velük, nevetségessé teszik őket, azt többnyire totális bizalomtörésnek élik meg, amelynek súlyos következményei lehetnek. Ha lényüket nem tartják tiszteletben, többnyire jellemük és személyiségük negatív oldala bontakozik ki, ami még jobban megterheli a családot és a környezetet.

 Tehát a megoldás: a tisztelet a bizalom, és a feltételnélküli szeretet.

Már látom is magam előtt a meghökkent arcokat. De hiszen én szeretem a gyermekem!!!! Valójában nem tudod szeretni és tisztelni a gyermekedet, ha nem szereted és tiszteled önmagadat. Éppen ezért ne lepődj meg azon, ha azt mondom, hogy nem „csak” a gyerekkel kellene dolgozni, hanem a szülővel is, párhuzamosan. Sőt. Lehet, hogy az derül ki, hogy fontosabb lenne az Anya, vagy az Apa problémáit megoldani, és akkor láss csodát, a gyermek is „kezelhetőbb” lesz.  Mert sok esetben a szülők lemásolják a saját tanult szülői mintáikat, anélkül, hogy elgondolkodnának azon, hogy ezek a szívből jönnek-e vagy sem, működnek-e vagy sem.

 Az sem igaz, folytatják a szülők, hogy nem bízom a gyerekemben. Tényleg nem igaz?

Amikor kicsi gyermekünk először próbálkozik a járással, még véletlenül sem jut eszünkbe, hogy lebeszéljük róla, pedig nagyon is jól tudjuk, hogy el fog esni. Sőt, ha elesett, mi biztatjuk a legjobban, hogy álljon fel, és próbálja meg újra és újra. Odaadjuk a FELTÉTEL NÉLKÜLI BIZALMUNKAT. Talán ekkor utoljára. Innentől kezdve a gyerek folyamatosan ilyenek hall: Vigyázz! Le fogsz esni, megütöd magadat, nem fog sikerülni, el fogsz késni, be fognak csapni, megfelelően annak, amilyen korú a gyerek. Pedig a legtöbb, amivel támogathatjuk a bármilyen korú gyermekünket, hogy BÍZUNK BENNE.

Hogy miért nincs ott a bizalom? Mert magunkban sem bízunk, mert bennünk sem bíztak a szüleink.

 Ördögi kör? Ha felismerjük, akkor nem!

Érdemes tehát oldást kérni a „saját” problémáinkra, ha azt szeretnénk, hogy a gyermekünk rendben legyen.

Milyen gyereket is szeretnénk? Nyugodt, kiegyensúlyozott, egészséges, sikeres, boldog…. és sorolhatnánk. Mi szülőként azok vagyunk? Ha nem, akkor ezt bizony nagyon nehéz lesz elérni.

Egyébként meg arra a kérdésre, hogy milyen gyereket szeretnénk a legjobb válasz az: Éppen olyat amilyen van, és éppen olyannak amilyen.

Amennyiben ezt őszintén ki tudjuk mondani magunknak, akkor rendben is vagyunk, mi is és a gyermekeink is.

Amennyiben tetszett az írás, megköszönöm ha megosztod, hiszen lehet, hogy valaki épp ebben a pillanatban vár erre az információra.

Minden hozzászólást szívesen fogadok.

Mi tesz valakit N Ő - vé?

Ezt a kérdést nagyon sokan felteszik nekem mostanában,  mint mondják azért, mert erről a kérdésről én jutok az eszükbe. Ez igazán jól esik.

Egy nagyon fontos, és aktuális témát feszegetnek. Olyannyira, hogy ebből a témából van egy egész napos tanfolyamom is „Örök Női Értékek” címmel, ahol különböző szemszögből ezt a kérdést boncolgatjuk, és van egy rövid, kb. egy órás előadás anyagom is, ami a mai kor párkapcsolati kihívásait, a megváltozott nemi szerepeket taglalja. És, hát a könyvemben is próbáltam ezt a témát körbejárni, amennyire tudtam.  

Az egyik kliensem is azt meséli, hogy bár már anya, nem igazán érzi magát igazi nőnek.

Aki gyereket szült, az anya. Ez tény. Akkor is anya valaki, ha a nap 24 óráját a gyerek mellett tölti, akkor is, ha dolgozik és bébiszitter vigyáz a gyerekre. Ezt nem tagadhatja meg magától. Azon a tényen, hogy anya, nem változtat.

De, hogy ő ebben az anyaságában hogy érzi magát, az a lényeg. Hidd el, nem attól „jó” anya valaki, hogy mennyi időt tölt a gyerekkel, hanem attól, hogy amikor együtt vannak, akkor mi történik. Tudja-e az anya a biztonságot, a nyugalmat, a feltétel nélküli szeretetet biztosítani. Ezt csak akkor tudja megtenni, ha ő maga nyugalomban és szeretetben él. Amennyiben az anya élete egy káosz, a gyermeké is az lesz, bármennyire is szeretné az anya, hogy másképpen legyen, és gondosan viszi a gyermeket pszichológustól nevelési tanácsadón keresztül kineziológusig. A gyermek akkor fog jól lenni, ha az anya jól van.

A nőiség kérdése is ilyen. Hogy nő vagy, az tény. Akkor is nő valaki, ha egész nap a rántást keveri, és akkor is, ha vezérigazgató. Hogy ő ebben a szerepben hogy érzi magát, megint csak az a lényeg.

A régi, hagyományos „asszonyi” szerep, ma már nemigen működik. (Egyébként ugyan ilyen bajban vannak a férfiak is, ha nem nagyobban, hiszen nagyon sok férfi, nem a „hagyományos” férfiszerepben él.)

Szóval, mitől nő egy nő?

Hogy a legegyszerűbben fogalmazzak: A külső nemi jellegek tények. Ez a forma. Hogy ezt a formát miként töltjük meg tartalommal, az az aktuális társadalmi elvárásoktól függ. A társadalmi elvárások viszont korszakonként, kultúránként, másként fogalmazták ezt meg.

Ma, egy eltorzult világban élünk. A média, ezen keresztül a fogyasztói társadalom azt sugallja, hogy légy tökéletes, és ezt különböző termékekkel el is érheted. Még, ha kifejezetten nem nézel reklámokat, vagy TV-t, akkor sem tudod ezeket a hatásokat kikerülni. Persze, a következő héten, már új termékeket kell eladni, amivel még tökéletesebbnek kell lennünk, és folyamatosan az az érzésünk lehet, hogy bármit teszünk, nem vagyunk elég jók. A fogyasztói társadalom a tökéletlenség érzésére, és a tökéletesség iránti vágyra épít. Tehát vásárolni, fogyasztani kell, hogy az oly nagyon vágyott tökéletességet elérjük. Így ennek soha nincs vége, ha csak, nem vetünk neki véget mi magunk

És, hát a külső!

Igen valamennyire ez is fontos. De, ha fittyet hányva az adottságaidra, bármit megváltoztathatnál a külsődön, ami számodra zavaró és elfogadhatatlan, akkor mi változna meg az életedben? Jobban szeretnének a barátaid, a gyereked, a munkatársaid, a párod, vagy nagyobb tisztelettel lennének irántad, és értékesebb embernek tartanának? Sikeresebben tudnád megoldani a konfliktusaidat? Vagy kevesebb lenne a házi munkád? Valóban ezeken a külsőségeken múlik, hogy mennyit érsz? Csak a külső megjelenésed határozza meg, hogy vonzónak találnak-e a férfiak? Lehet, hogy többen fordulnak utánad az utcán, de valóban erre van szükséged? Valóban úgy gondolod, hogy kizárólag ezektől a külső tényezőktől érzed majd boldognak és igazán nőnek magadat? Ugye ezt te sem hiszed. (És ezt megint csak úgy írom, hogy nekem is vannak ezzel gondjaim, hiszen emberből vagyok.)
Persze az önbizalmadnak jót tesz, ha megdicsérik a külsődet, és jól is van ez így. De biztosan te is tudod, hogy az önbizalom nem csak a külsőből, sokkal inkább a belsődből épül, onnan táplálkozik. Abból a forrásból, amiből elfogadás, öröm és szeretet található. Ahol a belső bölcsesség, és a tudás ragyog. Biztosan találkoztál már olyan nővel, akit nem áldott meg a természet tökéletes formákkal, tán még csúnya is volt, mégis örömteli, és teljes életet élt. Jókedvű és felszabadult volt. Ezek azok a belső értékek, amelyek téged is vonzóbbá tehetnek. És ezek ott élnek benned is. A tekintetedből sugárzó elfogadásra, a hangodból áradó kedvességre, a mosolyodon keresztül üzenő nyitottságra, minden férfi és minden ember fogékony. És ezekhez a tulajdonságokhoz, nem kell centiméterekben mért tökéletes forma. Pénz sem kell hozzá, csak belülről jövő mindenkit elfogadó, szemekkel is simogatni tudó szeretetre van szükség.

Kérdezed, hogy mennyit számít a jó ruha, a smink. Ezzel én is sokszor bajban vagyok, még ma is. Persze, szeretek csinosan öltözni, finoman sminkelek is, hiszen az esztétikus megjelenés fontos mindkét nemnél. De nem ettől érzem magam nőnek. Azt hiszem, az vezetett idáig, ahol most tartok, hogy elsősorban az EMBERI minőségemben, tartásomban változtattam. Elkezdtem következetesen tisztelni és szeretni az embereket, azokat is, akiket nehéz volt, és ezzel egy időben szeretni és tisztelni saját magam. És pont ez a tisztelet, és szeretet, hozta meg azt, hogy egyre többen tisztelnek és szeretnek engem is. Ma már tényleg nagyon ritkán engedem meg magamnak azt a luxust, hogy bárkit is kritikával illessek. Ha ez még is megtörténik, rögtön megvizsgálom magamban, hogy az a dolog, amit a másikban kritizáltam, hol van meg bennem is. Hiszen éppen azért irritáló a másikban, mert magamban sem szeretem. Ha ezt lerendezem, akkor elnéző mosollyal tudom nézni a másikat, tudva, hogy egyszer majd sikerül neki is.
Pont ez a szeretet és tisztelet tudja kimondatni velem a valódi érzéseimet, és ezáltal, aki a közelemben van, pontosan tudja, hogy miről mit gondolok, tehát nem kell szerepet játszanom. Persze, van, akinek ez nem tetszik, az az ő dolga. Az enyém meg az, hogy tisztában legyek a saját érzéseimmel.

Úgy 20 éve döntöttem úgy, hogy mindig őszinte leszek magamhoz, és ha lehet másokhoz is. Ez nem azt jelenti, hogy másokat sértegetek, sőt ma már tudom, hogy egy problémáról csak egyes szám első személyben lehet és kell beszélni.
Tehát: ebben a helyzetben én azt érzem, hogy… azt gondolom, hogy… én úgy döntöttem, hogy… Semmiképpen nem azt, hogy: te sohasem vagy képes… te mindig… te miattad… kezdetű mondatokkal. Az első változattal világosan elmondom az én érzéseimet, álláspontomat, megfogalmazom a döntéseimet, és annak a felelősségét is vállalom. A másik esetben hárítok, hibást keresek, ezáltal a megoldás lehetőségét a másik kezébe adom. Hiszen azt mondtam, hogy tőle függ minden, mert ha ő másmilyen lenne, az én életem is más lenne. Pedig a valódi megoldás, csak az én kezemben van! Ha ezt az ember megérti, akár nő akár férfi, rendben van az élete. Amikor ezt elkezdtem gyakorolni, hát nem mindenkinek tetszett. Következménye is lett, válás, barátok elmaradása, de új társ, új barátok, új élet is.

A női minőség mindig az elfogadásról, elengedésről, befogadásról, áramlásról is szól. Hogy, nem akarom mindenáron meghatározni, hogy mi történik velem, vagy mi történjen mással. Az irányítás a férfi hatóenergia dolga, ami persze minden nőben is ott van. És az irányítás sem azt jelenti, hogy elnyomás, hanem bölcs vezetése a dolgoknak, annak figyelembe vételével, hogy másnak is jó legyen. A másnak is jó legyen, pedig nem jelenti azt, hogy feladom magam és elnyomom a vágyaimat. Ehelyett megélem önmagam és az érzelmeim. Ha dühös vagyok azt, ha szomorú, akkor azt, ha boldog, akkor boldog. Nem baj, ha ezt más is látja, hiszen ettől vagyok ember. Akkor, abban a pillanatban az vagyok én és ahhoz tudja tartani magát más is, ebből tudja, hogy hogyan bánjon velem. Bármi történik velünk az életben, semmi sincs hiába. Egyszerűen csak gazdagodunk a tapasztalataink által és maximum rájövünk arra, hogy mi az, amit nem akarunk. Nem abban kell leélni az életünket, amit nem akarunk, hiszen mi teremtjük meg a saját valóságunkat és mi vagyunk felelősek érte. Férfiként és nőként.

Tehát mitől érzem magam igazi Nő- nek?

Mert tudom, hogy nőnek lenni kiváltság. Mi nők összhangban állunk az élet ritmusával. Értjük, érezzük az élet áramlását. Látjuk a Láthatatlan szépségét. A nő meghallja a szélben a virágok dalát, érzi a rezdülésüket. Tudjuk, mikor kell sírni és mikor nevetni, mikor kell elengedni, és megtartani. Tudjuk, mikor kell szaladni és mikor kell megpihenni. Mi nem akarunk mindenáron győzni. Mi arra törekszünk, hogy ne legyenek vesztesek. Mi nem követelünk semmit, amit kapunk elfogadjuk, és amit adni tudunk, odaadjuk.

Ha ezt megérzed, akkor megérezted a nőiség lényegét.

Amennyiben tetszett az írás, megköszönöm ha megosztod, hiszen lehet, hogy valaki épp ebben a pillanatban vár erre az információra.

Minden hozzászólást szívesen fogadok.

Azon gondolkodom, hogy miért is érzem féligazságnak a következő pozitív gondolatokat: Csak azokra az emberekre figyelj, akik igazán szeretnek, akik inspirálnak, bátorítanak és boldoggá tesznek téged. A többieket felejtsd el!

Igen, ezek mind-mind kellenek! De!

Egy a baj, hogy ez nem előre vivő, ebből előbb-utóbb „állóvíz” lesz. Ráadásul a történelemből jól ismert személyi kultuszhoz vezethet. Ha eltűnik a kontroll.

Először is nem szerethet mindenki. Akik úgymond nem szeretnek, sok esetben a legjobb tanító mestereim. Ugyanúgy figyelek rájuk is, mint azokra, akik minden lépésemet „imádják”. Nem csak arra figyelmeztetnek, hogy rajtam sem minden „fullextrás”, hanem azt is engedi meglátni, hogy NEKI hol van szüksége segítségre. Mert ahol engem bírál, ott pont ő akar letolni valamit magáról. Tehát segítségre szorul.

Másodszor, elég bajban lennék, ha mástól függene a boldogságom, ha másra tenném azt az iszonyú terhet, hogy tegyen engem boldoggá.

Boldoggá csak én tehetem magam. Boldog lehetek valaki mellett, és ugyanott lehetek nagyon boldogtalan is. Miért? Mert a boldogság mindenkiből magából fakad, és hogy ki mit ért boldogság alatt, az mindenkinél más.

Egy biztos. Amíg ezt valakitől, valamitől várjuk el, addig kiszolgáltatott helyzetben leszünk, ami egyfajta rabság. Akkor hogyan lehetnénk boldogok? Hiszen folyamatosan retteghetünk attól, hogy mi lesz akkor, ha boldogságunk forrása megszűnik, hogy a valaki, vagy a valami ezt nem adja meg nekem.

Nem! A boldogság forrása én magam kell hogy legyek.
És minden emberhez, akit a jó sorsom elém vezet, - akkor is, ha azt gondolom, hogy nem szeret, hogy visszahúz, hogy irigy vagy egyéb „negatív” érzéseket táplál irántam – tisztelettel, és a tőlem telhető legteljesebb elfogadással forduljak.

Mert ez a valódi tanulás!

Amennyiben tetszett az írás, megköszönöm ha megosztod, hiszen lehet, hogy valaki épp ebben a pillanatban vár erre az információra.

Minden hozzászólást szívesen fogadok.

Életem első bejglije!

Na és? - Kérdezhetnéd. - Elég gáz hogy "élemedett" korú létedre most jutsz el idáig. Mi tartott ilyen sokáig?
Megválaszolom.

A FŐ ajándék

Advent második vasárnapja közeleg.
Bárkivel találkozom, szóba kerül a karácsony, és bizony senkivel sem beszéltem úgy erről a csodálatos ünnepről, hogy ellágyuló mosolyt láttam volna az arcán. Még a legkiegyensúlyozottabbnak ismert barátnőm is égre emelt tekintettel, sóhajtva, enyhe félelemmel a hangjában mesélte: Már megvettem pár apróságot mindenkinek, de a fő ajándékok még hátra vannak.
- Hogyhogy fő ajándék? – csodálkoztam el. – Milyen fő ajándék?
- Tudod – kezdte el magyarázni – már évek óta úgy csinálom, hogy mindenki kap egy értékesebb ajándékot. Az idén például a férjem kap egy E-könyv olvasót, a fiam egy új okos telefont. A lányom tudom, hogy szeretne egy professzionális sminkkészletet. Ne tudd meg mennyibe kerül! A szüleimnek egy grillezős mikrót veszek.
- Atyavilág! – kaptam fel a fejem – Ez egy vagyon! Nem tudtam, hogy ilyen „vastag” vagy!
- Ne is mond! – legyintett – Egész évben szinte semmit nem költöttem magamra, erre spóroltam. Ha nem kapok el valami jó kis akciót, akkor a januári kosztpénz is bánni fogja.

Nem megy ki a fejemből ez a párbeszéd. Hát mit művelünk mi? Mi történt velünk, hogy ennyire a tárgyak bűvöletében élünk?
A karácsony a SZERETET ünnepe. Ez így nagyon „elcsépeltnek” tűnhet, mert valóban kiüresedett ez a szavunk is, mint olyan sok más. És ezt az ürességet mi tárgyakkal akarjuk kitölteni? Persze, örülünk ezeknek az eszközöknek, ha megengedhetjük magunknak, mert megkönnyíti az életünket.
De, hogy FŐ ajándék??!!!!
Hiszen, amit mindenki valóban szeretne – nem csak karácsonykor – az a feltétel nélküli, elfogadó szeretet. Hogy érezzük: szeretlek, úgy ahogy vagy, olyannak amilyen vagy, pont téged!

A szüleimet akkor is, ha gyakran morgolódnak, kritizálnak, igazgatnak, és szinte egyáltalán nem dicsérnek meg sohasem. Meglátom ebben is a féltő, óvó szeretetet, ugyanazt, amivel az első lépéseimet kísérték.
A páromat akkor is, ha mogorván jön haza a munkahelyéről, nem hajtja le a WC tetőt, néha elkívánkozik a haverjaival, és elfelejti a házassági évfordulónkat.
A gyerekemet akkor is, ha képtelen rá, hogy a szennyes tartóba tegye a zokniját, időnként rossz jegyet hoz, „világfájdalmában” bezárkózik a szobájába, és nem köszön a szomszédnak.
És magamat, még akkor is, ha néha pocsék háziasszony vagyok, túlérzékeny, és türelmetlen a családommal.
Mi mindannyian valójában egyetlen dolgot szeretnénk: hogy pontosan úgy szeressenek minket, ahogy vagyunk, amilyenek, vagyunk, feltétel nélkül, teljes elfogadással. És ezt időnként ki is mondanák nekünk. Kívánom mindenkinek, hogy ezek a mondatok az idén a „karácsonyfa alatt” legyenek

Mi lenne, ha az idén ez lenne a FŐ ajándék?

Azon gondolkodom, hogy miért tudnak emberek évekig rossz kapcsolatban élni?
Tudom, hogy már jön is a „klasszikus” válasz, hogy még mindig jobb, mint egyedül.
Hát, NEM!
Amennyiben egy kapcsolat nem emel, nem a legjobbat hozza ki belőlem, nem ad szárnyakat, akkor ott nincs helyem. Ahol nem a feltétlen bizalom, és a szabadság érzése az alap érzés, ott nem maradhatok!
De, várjunk csak!
Ezt nem egy kapcsolattól kell elvárnom! Másképpen szólva, nem tehetek ekkora terhet egy kapcsolatra. Ezt magamnak kell megteremtenem! Senki nem adhat nekem valódi szabadságot, azt magamban kell keresnem.
És, akkor már meg is van a válasz a kérdésre.
Egy „rossz” kapcsolatban, ráfoghatom valakire, hogy miatta vagyok sikertelen, miatta rekedt meg az életem, ő köt gúzsba. Hiszen mennék én, de vagdossa a szárnyaimat. Miatta ilyen alacsony az önértékelésem, neki köszönhetem életem nehézségeinek nagy részét. Tőle függ a boldogulásom, és sértettnek, csalódottnak, becsapottnak érzem magam, mert a másik fél nem úgy viselkedik, ahogyan szerintem kellene. Nem tehetek róla.
De igen!
Mert a lelkünk legmélyén tudjuk, szabadon élni, döntéseket hozni nagy felelősség! Abban az esetben vállalni kell a gondolataink, a szavaink, a tetteink következményeit. Nincs mese. Egy „rossz” kapcsolatért két ember felelős.
Ha jó kapcsolatban akarok élni valakivel, először magammal kell jó kapcsolatba keverednem. Be kell fejeznem a játszmázást, és felvállalni, nyíltan kifejezni a szükségleteimet. Nem háríthatom többé a felelősséget senkire.
Persze, ez sok esetben nem olyan egyszerű.
Valamennyi ember a fejlődés négy fázisán megy keresztül: a szimbiózis, az eltávolodás, a függetlenség és a szabad együttműködés fázisán. Mindegyik fázishoz tartoznak speciális fejlődési feladatok, melyeket sikeresen teljesíteni kell a következő lépcsőfokra lépéshez. Életünk korai szakasziban (magzatkor, csecsemőkor) ha az első két fázist nem jól éljük meg, ez a további két szakaszra is kihatással lesz.
Akkor az ideális párkapcsolat nem tud létrejönni, mert az ÉN és a TE nem hozza létre a MI csodálatos és új, magasabb minőséget képviselő állapotát.
Mit tehetünk?
Amennyiben úgy érezzük, hogy baj van a kapcsolatunkkal, kérjünk segítséget, és tárjuk fel életünk korai szakaszának traumáit. Szerezzük vissza önbecsülésünket, aktivitásunkat, szabadságunkat. A folyamat, amelyet be kell járni, nem könnyű, és nem is feltétlenül gyors, de az is igaz, hogy ha elindulunk ezen az úton, lehet, hogy azonnali fejlődést tapasztalhatunk majd a kapcsolatainkban.
Tegyünk meg ezt magunkért, és a másikért!

Amennyiben tetszett az írás, megköszönöm ha megosztod, hiszen lehet, hogy valaki épp ebben a pillanatban vár erre az információra.

Minden hozzászólást szívesen fogadok.

Kedves Barátaim, Ismerőseim!

Az év-vége az összegzések ideje. Sokan ezt az év utolsó napjára teszik, de nálam évek óta az ünnepi ráhangolódást jelenti, a karácsonyi készülődés része.
Hogy miért?
Mert ilyenkor, a téli napforduló idején, az egyre hosszabbodó éjszakák, a sötétség, a visszahúzódás után megszületik a FÉNY.
Holnaptól, igaz hogy még észrevétlenül, de hosszabbodnak a nappalok. Újra itt a világosság, a remény, a lehetőség.
Ilyenkor azt érzem, valóban csoda történik.
Jobban hallom a belső énem, a lelkem hangját, ami összegzésre késztet. Lehet, hogy év közben sok mindent elhibáztam. Túlságosan ragaszkodtam, akartam valamit, ami még nem lehetett az enyém. Miért nem sikerül?- tettem fel ezerszer a kérdést.
Ha most, ebben az újjászülető fény sugarában tekintek rá, megértem.
Nem voltam még készen rá.
Igen, ilyenkor megérzem azt, hogy egy nálam sokkal hatalmasabb erő jobban tudja, hogy nekem mire van szükségem. Hogy sokszor nem az a csoda, ha megtörténik valami, ha megkapok valamit, hanem az, ha nem!
Most, ebben a kegyelmi állapotban, az újjászülető fény világosságánál már látom, hogy éppen így volt jó minden, ahogyan történt. És ezért végtelen hálát érzek.
Ebben a megértésben letörölhetem a homlokomról az elmúlt év izzadságcseppjeit. Ha már most, csendben, félrehúzódva megengedem magamnak, hogy figyeljek a belső énem puha suttogására, ami elhozza a valódi megértést, akkor igazi adventi állapotot élhetek át. Elcsendesedhetek, és majd tiszta lélekkel állhatok a feldíszített karácsonyfa elé, várva az újabb csodát. Azzal a reménnyel, hogy ez minden évben így lesz, hiszen minden évben megszületik a FÉNY, ami nem más, mint a SZERETET.
Megérthetem, hogy a valódi utam a szeretet útja, az, ahol megvalósíthatom a vágyaimat. Pont ott, pont akkor, amikor arra készen állok
.
Kívánok mindenkinek, elcsendesedést, megértést, reményt, áldott, boldog Karácsonyt, és sikerekben gazdag, jó egészségben bővelkedő Újévet.