Imádok táncolni.

Olyan férfivel, aki vezet.

Mert a valódi tánc titka: a férfi vezet – a nő követi.

Nálam ez külön élvezet. Hogy követhetem.

Amikor megszólal a zene, már gyorsabban dobog a szívem. Várom, hogy odalépjen hozzám a férfi, és felkérjen. Mindenképp övé a kezdeményező szerep, én választhatok, hogy megyek vagy sem.

Ez soha nem lehet fordítva.

A parkettre érve, már az első érintéséből tudom, hogy milyen lesz ez a tánc. Ahogy megfogja a kezem, ahogy a tenyerét a hátamra helyezi. Gyengéden, de határozottan. Az első lépésnél eldől, hogy tud-e táncolni, és főleg, tud-e vezetni. Vezetni csak az tud, aki tisztel. Tiszteli a szabadságom. Nem parancsol, hanem irányt mutat. Csak annyit, és akkorát lép, hogy tudjam követni. Csak arra figyel, hogy a ritmus, a kettőnk ritmusa harmonikus legyen.

Mondom, nekem külön élvezet, hogy követhetem.

Hogy éppen csak mozdul, én máris mozdulok, lép és én máris lépek. Egyszerre, egy időben, egy ritmusra. Engem egy jó táncosnak sohasem kellet „lökdösni”. Abban a pillanatban, hogy biztonságban érzem magam a karjaiban, odaadom magam a táncnak. Így lesz a tánc áramló, és szenvedélyes. Ha ez jól működik, az egész olyan, mint egy kölcsönös tiszteletben megszülető intimitás, mint egy véget nem érő ölelés.

A férfi elindít valamit, és reagálok rá. Ha nekem nem jó az irány, Ő rögtön észleli, és változtat. Ha nem így tenne, félő lenne, hogy eltéveszteném a lépést, és csorba esne a méltóságomon. A jó táncos erre vigyáz. Akkor már szétesne a tánc.

Van úgy, amikor azt kívánja a tánc, hogy pár lépésre különváljunk. De a kontaktus így is megmarad. Külön is együtt mozdulunk. A tekintetemmel jelzem, hogy lépjen közelebb, karoljon át, és vezessen. Így érzem magam újra biztonságban, és ha biztonságban érzem magam, akkor jöhetnek a díszítő lépések, a forgások, a hajlások.

Tudom, hogy meg fog tartani. Bízom benne.

Ezektől a díszítésektől szép a tánc. Ez mindig a nő dolga. A díszítés.

Persze a férfi csak akkor vezet jól, ha ismeri a lépéseket. Nem a cipője orrát nézi. A szeme a szemembe, tekintete a tekintetembe fonódik.

A két táncos, a két ember tulajdonképpen egy.

Manapság egyre kevesebb az olyan férfi, aki jól táncol.

Vagy ha jól is táncol, nem vállalja fel, hogy vezessen. A nő, ha mégis szeretne párban táncolni kénytelen ezt felvállalni, a vezető szerepet magához ragadni.

Hogy egyáltalán létezzen valamilyen tánc.

De ez nem az igazi.

Én, mint nő, sohasem akarok, és nem is szeretek a táncban vezetni. Mégis, számtalan helyzetben rákényszerülök.

Hogy mégis legyen valamilyen tánc.

Vezetek ugyan, de szomorú a tekintetem, fáj a lelkem. Valami nem úgy van, ahogy kellene. Ez egyre több energiámba kerül. Nem lehet egyszerre vezetni és követni.

Mit tehetek?

Ha táncolni szeretnék, próbálom rávenni, bíztatni a férfit, hogy vezessen. Nem mindig sikerül.

Akkor ne táncoljak?

Vagy táncoljak egyedül?

"Táncolni kell, uram. A zene majd csak megjön valahonnan." - mondta Zorba a görög.

Szóval táncolok.

De jobb lenne valakivel, aki vezet.

A táncban.

Vagy nem csak ott?