Telefonon jelentkezik be a kliens, időpontot kér. Kérdésemre elmondja, hogy csak este 6-ra tudna ideérni. Nézem a naptáram, mondom, hogy így csak kéthét múlva lesz szabad időpont. Nagyot sóhajt, az nagyon soká lenne, mondja, mert nagy a baj, nem tud várni egy napot sem. Finoman kérdezgetem, mi az, ami egy napot sem nem várhat tovább. Kiderül, hogy már tűrhetetlenek a tünetei.

- Mióta vannak tünetei? – kérdezem.

- 4 éve - válaszolja, és hozzá teszi: - Szeretném tudni, mi a garancia arra, hogyha elmegyek Önhöz, és megcsinálja rajtam ezt az izét, akkor elmúlnak a tüneteim?

Na, erre azért picit kiegyenesedik a hajam, de természetesen türelmesen elmondom, amit erről az „izéről” lehet tudni, és azt is, hogy én semmilyen garanciát nem fogok, és nem is tudok adni.

- És miért nem? – kérdezi felháborodottan.

Jó, döntöm el, és belekezdek.

- Ön, Asszonyom, évek óta rongálja a testét, nem figyel oda magára, nem figyel a teste jelzéseire, nem iszik eleget. Ha, fáradt, lehajt egy kávét, vagy kettőt, és űzi a testét tovább, emiatt aztán éjszaka nem tud aludni. Már évek óta érzi, hogy ezen változtatni kellene, de nincs rá ideje, mondja hárítva, inkább néha megjutalmazza magát egy-egy, néha több süteménnyel, vagy egy pár pohár borral. És eljön az idő, hogy már ez nem elég. Egyre fáradtabb és idegesebb. Sport? A vicc kategóriába tartozik. Elfojtja az érzéseit, egyre rosszabbul kezeli a konfliktusait. Persze, mindezekért valaki más a hibás. A családja egyre nehezebben tolerálja. Orvosnál is járt már, kapott gyógyszert erre-arra. Nem használ, meséli csalódottan. 4 éve küzd már ezzel, sőt, biztos vagyok benne, hogy már régebbiek a tünetek, csak még nem voltak ilyen erősek, minek is figyelt volna rá? Az egyik ismerősétől aztán azt hallja, hogy van lehetőség alternatív terápiára. Ha elmegy egy terapeutához, ő majd megoldja. Kap is egy telefonszámot, és ismeretlenül felhívja. Nem nagyon tudja mivel is foglalkozik.  Tőlem azt kéri, hogy most azonnal csináljak az Ön bajával valamit. Szkeptikus, és garanciát kér?

Én adjak Önnek garanciát? Nem, nem tudok garanciát adni! Én nem tudok az Ön bajával csinálni semmit. Azzal csak Ön tud!

Egyet viszont tudok. Végigviszem egy rendszeren, amit évekig tanultam, sok éve gyakorlom, és tanítom is. Ezáltal a rendszer által megláthatja azokat a blokkokat, beíródásokat, amik régóta elnyomva, elhallgatva ott lapulnak mélyen a sejtjeiben. Szembenézve ezekkel, és leoldva róla a sok év alatt felhalmozódott stresszt, képessé válhat újra dönteni. Dönteni arról, hogy mit is szeretne kezdeni a testével, az elméjével, és a lelkével. A rendszer felébreszti a szervezete öngyógyító mechanizmusát, elindul egy energia áramlás, egy energetikai kiegyenlítődés. Én ennyit tudok tenni. Innen már Önnek kell továbbvinni a folyamatot. Bizony ezzel lesz dolog. Nem nekem. Önnek! Ez bizony változással, változtatással jár. Az is lehet, hogy fájdalmakkal. Én nem lehetek jobban Ön helyett!

Garancia helyett még valamit tudok adni. HITET! Hogy újra tudjon hinni abban, hogy a változás lehetséges. Hinni abban, hogy az a normális, hogy jól van, hogy a szervezet öngyógyító folyamatai csodákra képesek. Hogy Ön, és mindenki más, a lehető legjobbat érdemli, hogy Önre és mindenki másra, szüksége van a világnak! Az ebben való hit a legnagyobb garancia. Az Ön életére Ön a garancia, és senki más! Szél lehetek az Ön szárnyai alatt, de repülni Önnek kell!!

A hölgy elfogadta az általam ajánlott időpontot, és közölte, hogy máris jobban van J

Amennyiben úgy érzed, szüksége lenne másnak is arra, hogy ezeket a sorokat elolvassa, megköszönöm, ha megosztod.

Imádok táncolni.

Olyan férfivel, aki vezet.

Mert a valódi tánc titka: a férfi vezet – a nő követi.

Nálam ez külön élvezet. Hogy követhetem.

Amikor megszólal a zene, már gyorsabban dobog a szívem. Várom, hogy odalépjen hozzám a férfi, és felkérjen. Mindenképp övé a kezdeményező szerep, én választhatok, hogy megyek vagy sem.

Ez soha nem lehet fordítva.

A parkettre érve, már az első érintéséből tudom, hogy milyen lesz ez a tánc. Ahogy megfogja a kezem, ahogy a tenyerét a hátamra helyezi. Gyengéden, de határozottan. Az első lépésnél eldől, hogy tud-e táncolni, és főleg, tud-e vezetni. Vezetni csak az tud, aki tisztel. Tiszteli a szabadságom. Nem parancsol, hanem irányt mutat. Csak annyit, és akkorát lép, hogy tudjam követni. Csak arra figyel, hogy a ritmus, a kettőnk ritmusa harmonikus legyen.

Mondom, nekem külön élvezet, hogy követhetem.

Hogy éppen csak mozdul, én máris mozdulok, lép és én máris lépek. Egyszerre, egy időben, egy ritmusra. Engem egy jó táncosnak sohasem kellet „lökdösni”. Abban a pillanatban, hogy biztonságban érzem magam a karjaiban, odaadom magam a táncnak. Így lesz a tánc áramló, és szenvedélyes. Ha ez jól működik, az egész olyan, mint egy kölcsönös tiszteletben megszülető intimitás, mint egy véget nem érő ölelés.

A férfi elindít valamit, és reagálok rá. Ha nekem nem jó az irány, Ő rögtön észleli, és változtat. Ha nem így tenne, félő lenne, hogy eltéveszteném a lépést, és csorba esne a méltóságomon. A jó táncos erre vigyáz. Akkor már szétesne a tánc.

Van úgy, amikor azt kívánja a tánc, hogy pár lépésre különváljunk. De a kontaktus így is megmarad. Külön is együtt mozdulunk. A tekintetemmel jelzem, hogy lépjen közelebb, karoljon át, és vezessen. Így érzem magam újra biztonságban, és ha biztonságban érzem magam, akkor jöhetnek a díszítő lépések, a forgások, a hajlások.

Tudom, hogy meg fog tartani. Bízom benne.

Ezektől a díszítésektől szép a tánc. Ez mindig a nő dolga. A díszítés.

Persze a férfi csak akkor vezet jól, ha ismeri a lépéseket. Nem a cipője orrát nézi. A szeme a szemembe, tekintete a tekintetembe fonódik.

A két táncos, a két ember tulajdonképpen egy.

Manapság egyre kevesebb az olyan férfi, aki jól táncol.

Vagy ha jól is táncol, nem vállalja fel, hogy vezessen. A nő, ha mégis szeretne párban táncolni kénytelen ezt felvállalni, a vezető szerepet magához ragadni.

Hogy egyáltalán létezzen valamilyen tánc.

De ez nem az igazi.

Én, mint nő, sohasem akarok, és nem is szeretek a táncban vezetni. Mégis, számtalan helyzetben rákényszerülök.

Hogy mégis legyen valamilyen tánc.

Vezetek ugyan, de szomorú a tekintetem, fáj a lelkem. Valami nem úgy van, ahogy kellene. Ez egyre több energiámba kerül. Nem lehet egyszerre vezetni és követni.

Mit tehetek?

Ha táncolni szeretnék, próbálom rávenni, bíztatni a férfit, hogy vezessen. Nem mindig sikerül.

Akkor ne táncoljak?

Vagy táncoljak egyedül?

"Táncolni kell, uram. A zene majd csak megjön valahonnan." - mondta Zorba a görög.

Szóval táncolok.

De jobb lenne valakivel, aki vezet.

A táncban.

Vagy nem csak ott?