Kérdés: Mindig ugyanolyan pasikba botlom, amilyeneket egyáltalán nem szeretnék. Pedig vannak másmilyenek is, csak Ők mind mással vannak. Egy másik kérdés: Segíthet-e a kineziológia a párkapcsolatomat megoldani?

            Először azt szeretném rögzíteni, hogy a kineziológia, a One Brain módszer, nem a problémát oldja meg, hanem az ügyön lévő stresszt kezeli, azt oldja, és ezáltal a kliens tud majd dönteni az ő problémájával kapcsolatban, azaz, tud választani valami mást, mint amit eddig választott.

            Mint pl.: a kérdező, aki azt mondja, hogy mindig ugyanolyan pasikba „botlik”, ami magyarul azt jelenti, hogy mindig ugyanúgy választ! Persze meggyőződése, hogy azért, mert mindig ugyanolyan férfiak kerülnek az útjába, hát hogyan is választhatna másmilyent. Könnyű annak, aki olyan szerencsés, hogy elé kerül egy „normális” pasi. Neki nem volt még ilyen szerencséje.

            Akárhogyan is választunk, mindig egy tudatalatti minta alapján tesszük ezt. Ez a minta lehet negatív, és – nem is gondolnánk – de lehet pozitív is. Mindkettőre mondok példát.

            Egyik hölgy kliensemnek 5 éves korában meghalt az édesapja. Természetesen rendkívül nehezen élte ezt meg, és váltakozva, hol haragot érzett az apja iránt, majd ezért bűntudatot, hol pedig szenvedett a hiányától. Aztán idővel rendeződtek a dolgok, és az édesanyjának új barátja lett, aki megszeretett. Ám ez a kapcsolat sem tartott sokáig, mert az új „apuka” néhány év múlva elhagyta őket.  A kislány tudatalatti beíródása az lett, hogy jobb, ha nem szeret meg senkit, mert az úgy is elhagyja. A férfiak - így vagy úgy - elhagyják. Felnőttként aztán, csak félig tette bele magát minden kapcsolatába, még hangsúlyozta is, hogy nem adom ki magam, mert akkor csalódhatok. Természetesen az épp aktuális párja, ezt nem tudta sokáig tolerálni, hiszen ki akar egy olyan kapcsolatban lenni, amibe csak félig teszi bele magát a másik, és idővel valóban elment. Akkor a hölgy visszaigazolni látta a teóriáját, és ki is mondta, hogy na, ugye, hogy igazam volt. A férfiak olyanok, hogy vagy így vagy úgy, de elhagynak. Az oldásban ezt az ördögi kört kellett megtörni azzal, hogy ezt a beíródást, ezt a mintát megváltoztattuk.

            Egy másik fiatal hölgynél is az apai minta döntött, csak másképpen.  A hölgy, aki még otthon lakott, rendkívül kötődött az édesapjához, és tökéletesnek látta őt.  Valahányszor párkapcsolatot alakított ki, megjelent az összehasonlítás az apai mintával, és senki sem „ütötte meg” a mércét. Ezt egyébként az édesapja is támogatta azzal, hogy folyamatosan kritizálta a fiúkat, és arra bíztatta a lányát, hogy ne adja alább. A férfiak hamar ráuntak arra, hogy küzdjenek valami olyanért, ami soha nem lesz elérhető a számukra. És elhagyták. Persze jött a következtetés, hogy a mai férfiak ilyenek, nem érnek semmit. Az oldásban több dologra látott rá a hölgy. Egyrészt hogy az édesapja sem tökéletes, ezzel együtt mégis szerethető. Másrészt, arra is rá kellett látnia, hogy az édesapja, az örökös kritizálással inkább el szerette volna riasztani a fiúkat, és ezzel végleg otthon tartani a lányát, mert az apának szüksége volt erre a rajongó szeretetre, aminek az lett volna az ára, hogy a lány lemond a saját életéről, mint ahogy ezt megtette az édesanyja is, amikor 18 évesen hozzáment az apjához. A női minta az volt, hogy ezt a férfit, de csakis őt, rajongva kell tisztelni, és szeretni. Egyébként a lány az oldás után 2 héttel albérletbe költözött.

            Még sok-sok példát tudnék felhozni, ami miatt gond lehet a párkapcsolattal, de mindegyik ugyan oda fut ki. Meg kell keresni azt a tudatalatti mintát, ami szerint mindig ugyanazt választom, oldani kell az ezen lévő stresszt, és akkor képes leszek a mintáim megváltoztatására, és egy-egy helyzetben más döntéseket hozni. És ez bizony lehet, hogy több oldást is igényel.

Várom a TE kérdésedet……

Amennyiben érdekesnek találtad a cikket, örülnék, ha megosztanád J

Telefonon jelentkezik be a kliens, időpontot kér. Kérdésemre elmondja, hogy csak este 6-ra tudna ideérni. Nézem a naptáram, mondom, hogy így csak kéthét múlva lesz szabad időpont. Nagyot sóhajt, az nagyon soká lenne, mondja, mert nagy a baj, nem tud várni egy napot sem. Finoman kérdezgetem, mi az, ami egy napot sem nem várhat tovább. Kiderül, hogy már tűrhetetlenek a tünetei.

- Mióta vannak tünetei? – kérdezem.

- 4 éve - válaszolja, és hozzá teszi: - Szeretném tudni, mi a garancia arra, hogyha elmegyek Önhöz, és megcsinálja rajtam ezt az izét, akkor elmúlnak a tüneteim?

Na, erre azért picit kiegyenesedik a hajam, de természetesen türelmesen elmondom, amit erről az „izéről” lehet tudni, és azt is, hogy én semmilyen garanciát nem fogok, és nem is tudok adni.

- És miért nem? – kérdezi felháborodottan.

Jó, döntöm el, és belekezdek.

- Ön, Asszonyom, évek óta rongálja a testét, nem figyel oda magára, nem figyel a teste jelzéseire, nem iszik eleget. Ha, fáradt, lehajt egy kávét, vagy kettőt, és űzi a testét tovább, emiatt aztán éjszaka nem tud aludni. Már évek óta érzi, hogy ezen változtatni kellene, de nincs rá ideje, mondja hárítva, inkább néha megjutalmazza magát egy-egy, néha több süteménnyel, vagy egy pár pohár borral. És eljön az idő, hogy már ez nem elég. Egyre fáradtabb és idegesebb. Sport? A vicc kategóriába tartozik. Elfojtja az érzéseit, egyre rosszabbul kezeli a konfliktusait. Persze, mindezekért valaki más a hibás. A családja egyre nehezebben tolerálja. Orvosnál is járt már, kapott gyógyszert erre-arra. Nem használ, meséli csalódottan. 4 éve küzd már ezzel, sőt, biztos vagyok benne, hogy már régebbiek a tünetek, csak még nem voltak ilyen erősek, minek is figyelt volna rá? Az egyik ismerősétől aztán azt hallja, hogy van lehetőség alternatív terápiára. Ha elmegy egy terapeutához, ő majd megoldja. Kap is egy telefonszámot, és ismeretlenül felhívja. Nem nagyon tudja mivel is foglalkozik.  Tőlem azt kéri, hogy most azonnal csináljak az Ön bajával valamit. Szkeptikus, és garanciát kér?

Én adjak Önnek garanciát? Nem, nem tudok garanciát adni! Én nem tudok az Ön bajával csinálni semmit. Azzal csak Ön tud!

Egyet viszont tudok. Végigviszem egy rendszeren, amit évekig tanultam, sok éve gyakorlom, és tanítom is. Ezáltal a rendszer által megláthatja azokat a blokkokat, beíródásokat, amik régóta elnyomva, elhallgatva ott lapulnak mélyen a sejtjeiben. Szembenézve ezekkel, és leoldva róla a sok év alatt felhalmozódott stresszt, képessé válhat újra dönteni. Dönteni arról, hogy mit is szeretne kezdeni a testével, az elméjével, és a lelkével. A rendszer felébreszti a szervezete öngyógyító mechanizmusát, elindul egy energia áramlás, egy energetikai kiegyenlítődés. Én ennyit tudok tenni. Innen már Önnek kell továbbvinni a folyamatot. Bizony ezzel lesz dolog. Nem nekem. Önnek! Ez bizony változással, változtatással jár. Az is lehet, hogy fájdalmakkal. Én nem lehetek jobban Ön helyett!

Garancia helyett még valamit tudok adni. HITET! Hogy újra tudjon hinni abban, hogy a változás lehetséges. Hinni abban, hogy az a normális, hogy jól van, hogy a szervezet öngyógyító folyamatai csodákra képesek. Hogy Ön, és mindenki más, a lehető legjobbat érdemli, hogy Önre és mindenki másra, szüksége van a világnak! Az ebben való hit a legnagyobb garancia. Az Ön életére Ön a garancia, és senki más! Szél lehetek az Ön szárnyai alatt, de repülni Önnek kell!!

A hölgy elfogadta az általam ajánlott időpontot, és közölte, hogy máris jobban van J

Amennyiben úgy érzed, szüksége lenne másnak is arra, hogy ezeket a sorokat elolvassa, megköszönöm, ha megosztod.

Lehet, hogy meghökkentő a cím, pláne az első része. Hiszen azt tanultuk, hogy irigynek lenni csúnya dolog. A hét fő bűn egyike.  Így aztán amennyiben mégis megjelenik ez az érzés, nem veszünk róla tudomást, vagy jól elnyomjuk, tehát akkor bizonyára nincs is.

Szóval, irigységet érezni rossz. Persze egy érzés olyan amilyen, mi döntjük el róla, hogy az az adott szituációban számunkra most „jó” vagy „rossz”. Azt gondolom, hogy önmagában egyik érzés sem jó vagy rossz. Inkább arról van szó, hogy ezt vagy azt érezve közelebb kerülünk a kitűzött célunkhoz, vagy éppen távolodunk tőle. Nincs ez másképp az irigység érzésével sem. A kérdés csak az, hogyan távolíthat a célomtól, vagy általa hogyan közelíthetek a célomhoz? Hogyan tudnám az irigység érzését a javamra, hovatovább, a mások javára fordítani? Sajnos, a legtöbb esetben az első változat valósul meg. Az irigység eltávolít a célomtól. Miért?

Az sikeres embert nézve és irigységet érezve a következő kérdések jelennek meg a (legtöbb esetben, a bal agyféltekémben), hogy:

-  Neki miért van, nekem miért nincs?

-  Neki miért jut, nekem miért nem?

-  Neki miért lehet, nekem miért nem?

-  Ő miért tudja, én miért nem?

-  Ő miért olyan, én miért nem?

A titok a magunknak adott válaszban rejlik. Hogy ezekre a kérdésekre mi, milyen válaszokat adunk.

- Könnyű neki, mert: örökölt, lopott, vagy legalább is jókor volt jó helyen

- Könnyű neki, mert: közel állt a „húsosfazékhoz”, pofátlan a végtelenségig, vagy minimum korrupt

- Könnyű neki, mert: kijátszik minden törvényt, sumákol, és dörgölődzik

- Könnyű neki, mert: volt lehetősége egyetemre járni, külföldön nyelvet tanulni, ki tudja miből

- Könnyű neki, mert: van ideje konditerembe járni, meg egyébként is szerencséje van a genetikájával.

És innentől kezdve kerülöm is a társaságát, nekem az ilyen ember ne magyarázzon. Sőt, a háta mögött megjegyzéseket teszek rá, nem azért mondom, de kezdetű mondatokkal. Ha valaki éppen dicsérni kezdené az illetőt, legyintek rá, vagy ironikus megjegyzést teszek. Jó szándékú megnyilvánulásait szándékosan félre magyarázom. Mi fog ebből következni? Az, hogy nekem tényleg soha nem lesz, nem jut, nem lehet, nem fogom tudni, és főleg nem leszek olyan. Miért? Mert az irigység negatív, távolító energiáit gyűjtöttem magam köré. Ebben a hiányérzetben élek, e körül forognak a gondolataim, tehát a továbbiakban is ezt teremtem!

Vagy sürgősen változtatok! Hogyan?

Úgy, hogy a gondolataimat a bőség érzetére fókuszálom. A fejembe vésem, arra fókuszálok, hogy nekem is lehet! Hogy nekem is jár, én is tudhatom, és én is lehetek olyan. De azt is tudom, hogy a kiváló hegedűművésznő ma is, (mint az elmúlt 30 évben) naponta 6 órát gyakorol. A kiváló úszónő hibátlan testét sem a „szél fújta össze”, hanem 6 éves kora óta, minden reggel, iskola előtt fél hat az uszodában találta. A két diplomás, 5 nyelven beszélő kolléganő végig tanulta 3 gyermeke mellett a GYES-t. Mert, hogy akkor volt rá ideje, mondja Ő.

Tehát ha irigységet érzünk, rendben van. Mert, hogy érzünk az biztos. De, ne azt a változatát válasszuk, hogy ha nekünk nincs, akkor neki se legyen, hanem inkább azt, hogy hogyan lehet nekünk is? Mit tanulhatunk a sikeres embertől? Mit csinált másképp, mint mi? Hol téveszthettünk irányt? Lehet, hogy nekünk nincs kitartásunk. De könyörgöm, arról ki tehet? Az, akinek van? Mit álcázok irigységgel? Hogy tehetetlen, cselekvőképtelen, döntésképtelen vagyok? Ezekért a viselkedési formákért mi vagyunk a felelősek, tenni is csak mi tudunk ellene. Vegyük észre, hogy milyen belső tulajdonságainkon kellene változtatni, mit kellene erősíteni ahhoz, hogy nekünk is meg legyen az, amit szeretnénk. Ha nem tudjuk ezeket a változásokat egyedül elérni, kérjünk segítséget. Mert a változás, változtatás igenis lehetséges.

Hogy ránk is végre irigy legyen valaki! De, mint a példákból kiderült, az irigységért bizony keményen meg kell dolgozni J. Akikor már tudni fogom, hogy a negatívan irigy embernek segítségre van szüksége. Példámmal segíthetek neki, és általa másoknak is. Így tehetünk egy „negatív” érzést pozitív cselekedetté.

Szívesen veszem az észrevételeidet.

Amennyiben hasznosnak találtad a leírtakat, megköszönöm, ha megosztod másokkal is.

Imádok táncolni.

Olyan férfivel, aki vezet.

Mert a valódi tánc titka: a férfi vezet – a nő követi.

Nálam ez külön élvezet. Hogy követhetem.

Amikor megszólal a zene, már gyorsabban dobog a szívem. Várom, hogy odalépjen hozzám a férfi, és felkérjen. Mindenképp övé a kezdeményező szerep, én választhatok, hogy megyek vagy sem.

Ez soha nem lehet fordítva.

A parkettre érve, már az első érintéséből tudom, hogy milyen lesz ez a tánc. Ahogy megfogja a kezem, ahogy a tenyerét a hátamra helyezi. Gyengéden, de határozottan. Az első lépésnél eldől, hogy tud-e táncolni, és főleg, tud-e vezetni. Vezetni csak az tud, aki tisztel. Tiszteli a szabadságom. Nem parancsol, hanem irányt mutat. Csak annyit, és akkorát lép, hogy tudjam követni. Csak arra figyel, hogy a ritmus, a kettőnk ritmusa harmonikus legyen.

Mondom, nekem külön élvezet, hogy követhetem.

Hogy éppen csak mozdul, én máris mozdulok, lép és én máris lépek. Egyszerre, egy időben, egy ritmusra. Engem egy jó táncosnak sohasem kellet „lökdösni”. Abban a pillanatban, hogy biztonságban érzem magam a karjaiban, odaadom magam a táncnak. Így lesz a tánc áramló, és szenvedélyes. Ha ez jól működik, az egész olyan, mint egy kölcsönös tiszteletben megszülető intimitás, mint egy véget nem érő ölelés.

A férfi elindít valamit, és reagálok rá. Ha nekem nem jó az irány, Ő rögtön észleli, és változtat. Ha nem így tenne, félő lenne, hogy eltéveszteném a lépést, és csorba esne a méltóságomon. A jó táncos erre vigyáz. Akkor már szétesne a tánc.

Van úgy, amikor azt kívánja a tánc, hogy pár lépésre különváljunk. De a kontaktus így is megmarad. Külön is együtt mozdulunk. A tekintetemmel jelzem, hogy lépjen közelebb, karoljon át, és vezessen. Így érzem magam újra biztonságban, és ha biztonságban érzem magam, akkor jöhetnek a díszítő lépések, a forgások, a hajlások.

Tudom, hogy meg fog tartani. Bízom benne.

Ezektől a díszítésektől szép a tánc. Ez mindig a nő dolga. A díszítés.

Persze a férfi csak akkor vezet jól, ha ismeri a lépéseket. Nem a cipője orrát nézi. A szeme a szemembe, tekintete a tekintetembe fonódik.

A két táncos, a két ember tulajdonképpen egy.

Manapság egyre kevesebb az olyan férfi, aki jól táncol.

Vagy ha jól is táncol, nem vállalja fel, hogy vezessen. A nő, ha mégis szeretne párban táncolni kénytelen ezt felvállalni, a vezető szerepet magához ragadni.

Hogy egyáltalán létezzen valamilyen tánc.

De ez nem az igazi.

Én, mint nő, sohasem akarok, és nem is szeretek a táncban vezetni. Mégis, számtalan helyzetben rákényszerülök.

Hogy mégis legyen valamilyen tánc.

Vezetek ugyan, de szomorú a tekintetem, fáj a lelkem. Valami nem úgy van, ahogy kellene. Ez egyre több energiámba kerül. Nem lehet egyszerre vezetni és követni.

Mit tehetek?

Ha táncolni szeretnék, próbálom rávenni, bíztatni a férfit, hogy vezessen. Nem mindig sikerül.

Akkor ne táncoljak?

Vagy táncoljak egyedül?

"Táncolni kell, uram. A zene majd csak megjön valahonnan." - mondta Zorba a görög.

Szóval táncolok.

De jobb lenne valakivel, aki vezet.

A táncban.

Vagy nem csak ott?