57 éves lettem.

Fura egy szám.

Sok vagy kevés? Attól függ, honnan nézzük.  A család aprócska gyermekei szemében idősödő nagynéninek, Édesanyám szemében, aki már a 88. éve felé halad, még gyereknek számítok.

Fura egy szám.

Nem kerek, valamiért mégis összegzésre késztet.

Vajon miért?

Mert, azt hiszem, mostanában kezdem (hangsúlyozom: csak kezdem) érteni az életet.

Ha a fiatal felnőtt életemet nézem, akkor nyilvánvaló a különbség.  Pedig, akkor az ember úgy gondolja, hogy mindent tud, neki ne magyarázzon senki, és hol elnéző mosollyal, hol dühösen inti le az idősebbeket. Ezzel én sem voltam másképp.

Azóta sok minden változott.

Fiatal koromban folyton azt éreztem, hogy védenem kell magamat, mert bántani fognak. Ilyen a világ. Erősnek kell lennem, és ahol lehet, talán még törlesztenem is kell. Ma már tudom, hogy csak én tudom igazán bántani magamat. Ha mások bántani akarnak, akkor ma már tudom, hogy az, az ő félelmeikből és boldogtalanságukból fakad, és valójában nem velem van bajuk, hanem önmagukkal.

Fiatal koromban gyakran kerültem megalázó helyzetbe. Igen, nem tagadom. Ma már tudom, hogy az az ember, aki harmóniában él önmagával, nem érez késztetést arra, hogy másokat megalázzon, és aki harmóniában él önmagával, azt nem is lehet megalázni.

Fiatal koromban azt képzeltem, hogy küzdenem kell azért, hogy szeressenek. „Fésültem” a mondataimat, a tetteimet. Állandóan figyeltem, hogy mire, milyen reakció jön. Elég jó vagyok? Szerethető? Ha azt éreztem, hogy nem fogad el, nem szeret mindenki, akkor mélységes kétségbeesésemben különböző szerepeket játszottam. Kinek mit. Azt a szerepet, amilyennek az az illető látni szeretett volna. Ebben is nagyot változtam. Először is megértettem, hogy nem szerethet mindenki. Bármennyire is szeretném, nem megy. Főleg azoknak az embereknek nem, akik nem szeretik önmagukat. Ma már tudom, hogy az önbecsülésem nem függhet attól, hogy mások mit gondolnak rólam. Így tehát, szeretem magamat, amennyire csak tudom, és ezt megengedem másoknak is. Mert bizony sokszor abba a csapdába estem, hogy iszonyúan vágytam a szeretetre, de igazán nem hagytam magam szeretni. Persze, hiszen féltem. Ma már tudom, hogy bátran lehet szeretni, bátran lehet hagyni, hogy szeressenek. Pont olyannak, aki vagyok, pont azért amilyen vagyok. Hogy ez nem megy mindenkinek? Nem baj. Néha nekem is nagyon nehéz egyeseket elfogadni és szeretni. De, tudom, ha gyógyul a lelkem, könnyebb lesz, és ha gyógyul az ő lelke, neki is könnyebb lesz.

Fiatal koromban nagyon türelmetlen voltam. Sok tekintetben most is, de másként.

Türelmetlen voltam azokkal az emberekkel, akik másképpen gondolkodtak, mint én. Ma már tudom, hogy az ő igazságuk éppen olyan igazság, mint az enyém. Az, hogy éppen mi az „igazság” az sok esetben csak nézőpont kérdése. Ez a nézőpont aztán változhat, így az igazságomnál, vagy az igazságánál sokkal fontosabb az egymás iránti tisztelet, és a békesség. Ma már megengedem magamnak azt, hogy az őszintétlen, konok, rugalmatlan, földhözragadt, manipulatív, örökösen a konfliktust gyártó embereket elkerüljem, ha épp nincs hozzájuk türelmem, és ha nyugalomra van szükségem. Tudom, úgy is elém kerülnek, ha van velük dolgom. De ma már tudom azt is, hogy azért kerülnek elém, mert ezzel nekem is bajom van, és kezdjek el ezen a témán dolgozni. Magamon! Nem a másikra mutogatva, hanem megkeresni magamban, valahol legbelül, ennek a konfliktusnak a forrását.

Fiatal koromban nagyon fontos volt a számomra, hogy vonzónak találjanak a férfiak. Az aktuális trendet követve, ilyen-olyan ruhákkal, cipővel, frizurával, sminkkel próbáltam azt a stílust megtalálni, amire a legtöbb férfiszem tapadt. Ma már tudom, hogy nem a ruhám, a cipőm, a hajam kellett a nekem rendelt férfinak, hanem ÉN. Ma már tudom, hogy mindig volt és lesz nálam csinosabb, fiatalabb, okosabb, „trendibb” nő, de belőlem csak egy van. Persze, ez nem azt jelenti, hogy ma slampos vagyok. Hiszen a test a lélek temploma, igenis fontos jó karban tartani. De, mára már tényleg felfogtam, hogy az a férfi fog engem valóban szeretni, aki a belső értékeimért szeret. Ez az, amit semmilyen „átalakító show” nem adhat meg senkinek. Ha egy férfi mellettem nyugalomra, megértésre, otthonra lel, az idő múlásával egyre szebbnek fog látni.

Fiatal koromban még azt hittem, hogy én döntök. Visszatekintve inkább azt látom, hogy a körülmények döntöttek helyettem. A családi szabályok, a vélt vagy valós elvárások. A világ döntött helyettem. Ma már tudom, hogy a döntés valóban az én kezemben van. Tudatában vagyok a saját felelősségemnek. És igen, előfordul, hogy egy adott helyzetben nem a megfelelő döntést hozom. Ilyenkor sem mutogatok senkire, nem hibáztatok senkit, hanem hozok egy újabb döntést. És a döntésem következményeit vállalom. Mint egy valódi, felnőtt ember.

E mellett azt is tudom, hogy akkor, fiatal koromban, amit tettem, éreztem, biztosan helyénvaló volt, ott, annak kellett történni ahhoz, hogy ma ezeket a sorokat le tudjam írni.

Mert minden jól van.

57 éves lettem.

Fura egy szám.

Talán lassan kezdem érteni az életet.

Talán ez lesz a valódi felnőtt létem kezdete.